A fiatalember egymagában ült az autóbuszon.Kitekintett az ablakon.Alig múlt húsz éves,finom arcvonású fiú volt.Egy nő ült a mellette lévő ülésre.Miután kicsit elbeszélgettek a tavaszias időről,a fiú váratlanul így szólt:

-Két évig börtönben voltam.Ezen a héten szabadultam,éppen úton vagyok hazafelé.

Áradt a szó belőle,miközben mesélte,hogy egy szegény,de becsületes családban nőtt fel,és az a bűntett,amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek,akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott.Tudta,hogy szülei túl szegények ahhoz,hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben,és azt is tudta,hogy túl tudatlannak érzik magukat ahhoz,hogy levelet írjanak neki.

Mivel választ nem kapott,ő a maga részéről nem írt nekik többet.Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó,reménytelen próbálkozást,hogy kapcsolatba lépjen velük.Bocsánatukért könyörgött,amiért csalódást okozott nekik.Miután kiengedték,felszállt az első buszra,ami éppen a házuk előtt haladt el,ott ahol felnevelkedett,és ahol még most is élnek a szülei.

Szüleinek megírta,hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük.Olyan jelet,amit jól lát az autóbuszból:ha még visszafogadják őt,kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára.Ha ezt a jelet nem látja,nem száll le az autóbuszról,és örökre távozni fog az életükből.

Az uticélhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el.Nem mert az ablakon kinézni.Biztos volt benne,hogy az almafán nem fog szalagot látni.

Utitársa, végighallgatta a történetét,majd udvariasan megkérte a fiút:

-Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.

Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz,amikor a nő meglátta az almafát.Könnyeivel küszködve,kedvesen megérintette a fiatalember vállát:

-Nézze! Nézze!Az egész fát szalagok borítják.

Hányan lesik az almafádat,keresik a megbocsátás jelét rajta?Ne halogasd,menj és tüzd ki rá!

Állatokhoz hasonlítunk amikor ölünk.

Emberekhez hasonlítunk amikor ítélünk.

Istenhez hasonlítunk amikor megbocsátunk.