Hihetetlenül dühös és csalódott voltam a kiscsikó miatt, aki összegömbölyödve lapult az istálló sarkában, ahol két nappal azelőtt világot látott. A szülés rendkívül nehéz volt az anya számára, s az állat a végén az erős vérzés miatt elpusztult. Sajnáltam a kiscsikót, mert egyedül volt a világban és nem volt anyja, aki megmutathatta volna neki, miként váljon igazi lóvá. A születése után három nappal még mindig nem volt hajlandó elhagyni biztonságos fészkét. Az állatorvos megvizsgálta és kijelentette, hogy fizikálisan teljesen egészséges, ennek ellenére mégsem tudtuk ki csalogatni a szabadba. Koboldnak neveztem el, mert reménykedtem, hogy ugyanolyan vidám és csintalan lesz, mint azok az apró emberkék, akikről a nevét kapta. A kiscsikó nap nap után egyre szomorúbb lett, csak szagolgatta a szénát, az anyját keresve, s kizárólag annyit evett, hogy életben maradjon. Étvágya egyáltalán nem hasonlított a vele egykorú, növésben lévő állatokéhoz. Úgy tűnt, Kobold elszánta magát, hogy egész életében szerencsétlen lesz.

Néha kivittük a mezőre, s mivel a farmunkon több ló és újszülött csikó is volt. Kobold gyakran, vágyakozva figyelte őket. Aztán hosszan, szomorúan horkantott, lassan elfordult, és magányosan legelészett tovább egészen addig, amíg vissza nem vittük az istállóba. A kiscsikó állapota hetekkel később sem javult. Evett, aludt, és részt vett ugyan a napi sétán, de soha nem kapott kedvet, hogy a többi lóhoz hasonlóan futkározzon, ágaskodjon és táncoljon, csupán az élvezet kedvéért. Aztán egy nyári nap valami megváltozott. Nem Koboldban, hanem bennem. Aznap rekkenő hőség volt, s én visszavonultam viszonylag hűvösnek mondható szobámba. Nem tudtam, mit kezdjek az előttem álló hosszú órákkal, ezért úgy döntöttem, hogy amíg a nap el nem tűnik a horizont alatt, és végre felfrissül a levegő, olvasgatok. Elővettem egy könyvet, majd egy másikat, melyben régi, megsárgult képek voltak. A képek anyámat ábrázolták. Apa adta nekem őket nem sokkal néhány éve bekövetkezett halála előtt. Alig ismertem a fényképekről rám mosolygó asszonyt, s csak feltételezhettem, hogy szeretett engem. Meghalt, amikor még kislány voltam, így számomra ismeretlen fogalom volt a nélkülözhetetlen anyai szeretet. Emlékszem, amikor az iskolai kirándulások alkalmával a többi gyereket és édesanyjukat figyeltem. Gyakran olyan fájdalom lett úrrá rajtam, hogy el kellett fordítanom a fejemet. Egy kedves, megértő fiatal tanárnő sietett a segítségemre, s barátsága révén amolyan anyapótlóvá vált számomra. Neki köszönhetem, hogy kivirultam. Nőni kezdtem, javultak az osztályzataim, és végre életre kelt a lelkem.

Megértettem végre, mi játszódik le a kiscsikóban. A perzselő déli napsütésben újult energiával, elszántan indultam az istálló felé. Tudtam, hogy meg kell próbálnom a lehetetlent. A következő néhány napra beköltöztem a Kobold biztonságos világát jelentő, kicsiny istállóba. A farm körüli teendőket a szomszédban lakó fiú látta el, s ha szükségem volt valamire, a férjemmel mobiltelefonon keresztül értekeztem. Mindez idő alatt folyamatosan beszéltem a szomorú kis csikóhoz, meséltem neki az életemről, az anyjáról és mindenféléről, ami eszembe jutott. Amikor kiszáradt a torkom és egy szót sem bírtam kiejteni a számon, addig simogattam fehér csíkos orrát vagy cirógattam gesztenyebarna szőrét, amíg mindketten el nem aludtunk. Lassan olyan szagom lett, mint a körülöttem lévő lovaknak. A negyedik reggelen végre megtörtént a csoda. Arra ébredtem, hogy Kobold, vékonyka lábain egyensúlyozva, orrával gyengéden bökdös, hogy keljek fel. Szó nélkül kinyitottam a kaput, és a ló, születése óta először, előresietett, hogy üdvözölje a hajnalt. Le-fel ugrált, ide-oda szaladgált, s végre olyan volt, mint a többi kiscsikó.

A tekintete is megváltozott. Derűsen ragyogott, és életöröm sugárzott belőle. Olyan volt, mintha a szívében lévő űrt kitöltötte volna valami. Kobold behozta a lemaradást, és attól kezdve kiélvezte az élet nyújtotta örömöket. Olyan sebesen vágtatott, mintha szárnyai nőttek volna, s amikor elég nagy lett ahhoz, hogy meglovagoljam, számomra is hihetetlen odaadással hagyta, hogy felüljek rá. Minden reggel emlékeztetett arra a különleges kapcsolatra, amely kialakult közöttünk. S bár — férjem legnagyobb örömére — már nem aludtam az istállóban, Kobold hajnalonként kiszökött hozzám, és az ablakom alatt várta, hogy felébredjek, és üdvözöljem őt.