A favágó

Volt egyszer egy favágó, s annak négy fia. Négyfele húztak, nem volt olyan dolog, amiben egyettértés lett volna köztük. Mindennapos volt a veszekedés.

Egyre szegényebbek lettek. Olyannyira, hogy a falusiak már gúnyolódtak rajtuk.

Az apjuk látta, hogy mindennap valami vita van köztük, egyre boldogtalanabb lett.

Sokszor próbálta elmagyarázni, hogy a veszekedés nem használ, mindhiába.

Az apai jótanács egyik fülükön be, a másikon ki.

Elment egyszer a favágó az erdőbe fát vágni.

Az idő

Az idő az, mely nem kegyelmez senkinek.

Magához ragadja a tovaszálló éveket,

s oly simára vasalja az életnyomait,

mintha sosem jártuk volna rögös útjait.

Mert az idő folyton fut, folyton menetel,

hisz az ő szívében nem dobog elfáradó jel,

mely megállásra késztetné néha-néha, néha,

mikor a boldogság kulcsa ajtainkat nyitja.

Mi csak porszemek vagyunk, mi súlytalan lebeg,

valahol ott messze-messze a csillagok felett,

amelynek portüzében égünk, ha eljön az idő,

mikor mélyálmot hint ránk az égi Teremtő.

Nagyboldogasszony

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Mária mennybevétele, Maria della Passione, Milánó

Nagyboldogasszony vagy Mária mennybevétele (latinul Assumptio Beatae Mariae Virginis) a katolikus egyház legnagyobb Mária-ünnepe, melyet augusztus 15-én tartanak; egyúttal Magyarország védőszentjének napja. Mária mennybevételének dogmája szerint Jézus anyja a földi létből testben és lélekben egyenesen a mennyei boldogságba jutott.[1]

A Nagyboldogasszony elnevezés magyar sajátosság: Szűz Mária Boldogasszony elnevezéséből ered, Horpácsi Illés nyelvész szerint „Nagyboldogasszony ünnepének titkában teljesedett ki az Istenanya nagysága: az ég és föld mennybe fölvett királynője lett.”[2]

Számos országban munkaszüneti nap, 1945 előtt Magyarországon is az volt.

Vajon elhiszed, hogy sorsod meg van írva?

Emiatt bosszankodsz, ettől fakadsz sírva?

Vajon ki írta meg? Talán az Úristen?

Neki nincs oka rá, hogy lelket veszítsen!

Ám ha nem Ő, akkor ki írja e könyvet?

Ki okoz örömöt, s csal szemedbe könnyet?

Ki rendez itt drámát, olykor vígjátékot?

Ki szúr tört szívedbe, s ki ad ajándékot?

S mi van, ha Istened lelked mélyét lakja,

beléd bújt, s körülvesz szerető alakja?

Ha egy vagy Ő véle, s része is vagy, egyként,

s testvérként tisztelhetsz minden más teremtményt?

Lábnyomok

Egyszer valaki azt álmodta, hogy az Úrral együtt menetelt az úton, miközben életének egyes jelenetei villantak fel előtte az égbolton. Közben maguk mögött két sor lábnyomot látott a homokban, amik egymás mellett haladtak: a sajátját és az Úrét...

Amikor az utolsó jelenethez érkezett, visszatekintett a lábnyomokra. Ekkor vette észre, hogy az út folyamán sokszor csak egyetlen sor lábnyom volt látható. Arra is felfigyelt, hogy ez életének legkeservesebb szakaszainál fordult elő.

"Kik az erdőt, mezőt díszítitek,
A természet kertjét tündérien szépítitek.
A sok színben tündöklő gyönyörű virág
Árassza felénk bódító illatát.
Piros Pipacs, sz*rkaláb és a Vadrózsák,
Életünket minden nyáron elvarázsolják.
A mezei virágokat soha senki nem gondozza,
Csak a nap sugara, harmatcseppje táplálja.
Erdőt, mezőt bárhol bejárod,
Csakis a mezei virágokat látod.
Védtelenek, gyengék, de nagyon is szépek,
Életünkben sok szép emléket felidéznek.

          A HEGYEN

Fejér Gizella

Itt a hegyen a közelben ,megállni egy szikla tövében ,

Büszkén nézni fel rá ,mint Isten teremtményre ,

Szárnyat növeszteni ,a tetejére szállni ,

Elmerengve kémlelni a világot ,

Nem látni egyebet csak a horizontot ,

Túl a hegyen a messzességben ,

Ott tornyosúlnak a kék eget kémlelve ,

A vánkosukat a fejük alá gyürve ,

Ott pihennek a világ egyetemben ,

A zöld köppennyüköt a hátukra teritve ,

Egymásközt a múltukról cseverésznek ,

A szemük sarkából könnyek csordogálnak ,

Hogy mivé lesz a sorsuk száz év múltával ,

Azon tanakodva: könnyeiket felduzzasztják ?

Pajkos őszi szellő, játssz, játssz csak énvelem! 
Minden apró rezdülésed roppant élvezem. 
Azt, amikor dús hajamból boglyát képezel, 
azt is, mikor szunyókálsz, és épp csak létezel. 

Szeretem az érintését, mikor simogat; 
s nagy élmény, ha Szellő úrfi táncba hívogat.
Intek neki: nem mehetek, ott a sok levél; 
s levél-lányok mindegyike táncpartnert remél. 

Lágyan bólint, éppen hogy csak a kezemhez ér;
kézcsókjától a szívemben feldúsul egy ér...

Mosolyod

Mosolyod, mely szívből fakad,

Aranyozza be arcodat!

Mosolyod nem kerül pénzbe,

Mégis sokat ér testvéred szemében.

Gazdagítja azt, aki kapja,

S nem lesz szegényebb az sem, aki adja.

Pillanatig tart csupán,

De örök nyomot hagy maga után.

Senki sem oly gazdag,

Hogy nélkülözni tudná,

És senki sem oly szegény,

Hogy meg nem érdemelné.

Az igaz barátság látható jele,

Hintsd be a világot egészen vele.

Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,

Bátorság a csüggedőnek,

Vigasztalás a szomorkodónak.

A folyó nem vitatkozik,
csobogva fut, szalad tovább!
Nem állja útját sziklatömb,
nem kényszeríti puszta gát.

Vitára, harcra nincs oka,
kitér, átfolyik,  megkerül,
habjai között él hite:
tudja, hogy bármi sikerül!

Mert hajtja útján a remény,
Kitűzött célja, a mágnese!
Hisz magában, s nem kérdezi,
– hogy eljut-e, hogy képes-e?

Nem küzd, és nem is adja fel,
tudja, a harc, az nem segít!
Nem akar győzni más felett,
“legyűrni ellenségeit”.