Tandari Éva: Lépj el mellőlem...

s nem érted, mi a szavak álarca mögött van...

Ha nem érzed: mosolyomban a könnyeket

és nem érzed könnyű szavamban a mély

sorsom-adta, lélek ölő, álnok perceket:

lépj el mellőlem! Mert többé nem szabad

hogy érthetetlen lényemmel megkösd magad

Mert te is az vagy, kit egykor Isten teremtett:

Örökkön élő Szellem, amely könnyű és szabad,

s ha önként töröd el a néked adott szárnyakat;

ellenemre lesz az Ítéletnél minden miattam kélt

keserű, könnyes vagy vádoló szavad, mi utamra

akként hull, miként vadak útjára a téli alkonyat

reám szórva mind, az útfélre tapadt rút sarat

Az őskorban a legáltalánosabb világítóeszköz a tűzhely tüze volt. Már az őskőkorban feltalálták azonban a hordozható fényforrást, a mécsest is. Franciaországban, a La Mouthe-barlangban találtak a kutatók egy homokkőből készült lapos csészét, amelynek alján valami elszenesedett maszat volt. A vegyészek kielemezték ezt a több mint tízezer esztendős maradványt, és megállapították, hogy valamilyen állati zsiradék égett benne, meg száraz növényi rostokból sodort kanóc.

Mai életünkben a koccintás az üdvözlés egyik sajátos formájának látszik, olyasvalaminek, mint kalapunk megemelése, vagy a kézfogás ismerőseinkkel találkozva. Mégis jelentősebbnek érezzük emezeknél: ünnepélyesebb, szertartásosabb, kevésbé megszokott. Ez az ünnepélyesség magában is arra utal, hogy valamikor nagyobb súlya, jelentősége volt a poharak összecsendítésének. Helyesebben: valamikor jelentett valamit az, amit ma csak szokásból, látszólag értelmetlenül csinálunk.

Széllel kacérkodott amint öltözött.
Csak néztem én az elpiruló bájra,
egy szélcsipkézett sziklaszírt mögött.
A tengerparton együtt, kéz a kézben,
szívem reá egyre jobban vágyott.
Feketébb volt haja mint az ében,
s én abba tűztem tűzpiros virágot.
Elmúlt sok nyár, virágszirmok hullnak...
Ébenfeketébe mára ősz vegyült;
Lelkünkben még fénylő tüzek gyúlnak,
de az alkonyatban lassan elveszünk.

Én addig ősz fejem vállára hajtom,
s úgy fogom kezét mint egykor a parton.

2013.12.31.

Különös panoráma tárul az utazók szeme elé, ha a német Heringenbe tévednek: hatalmas, hófehér hegy uralja a látómezőt. A hegy nem áll másból, mint nátrium-kloridból, ami a konyhasó szép megnevezése. A sóhegy a környéken folytatott kálium-karbonát, vagy más néven hamuzsír-kitermelés mellékterméke. A sóhegy 200 méter magas, 2014-es adatok szerint pedig 93 hektár területen nyújtózik, hozzávetőlegesen 188 millió tonnát nyom. Ez óránként 900 tonnával gyarapszik, ami évente 6,4 millió plusz sót tesz ki.

Kányádi Sándor: Világgá ment a nyár

Nyugtalanul aludt az éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon.
Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal.
– Bikmakk, bikmakk! – ébredtek a mókusok is vígan ugrándozva.
Maga alá tekintett az öreg erdő. S hát mit kell látnia: csupa makk, frissen hullott bükkmakk az avar. Annak örültek úgy a mókusok.
– Bikmakk, cseremakk, mogyoró! – ujjongták a mókusok.

Az őszi napok ím` eljöttek

Halász István

Fáradt fényével simogatja
az őszi Nap az egész tájat,
füvet, bokrokat és a fákat,
a kertvárosi házakat,

majd a rengeteg még zöld lombokon
terül szét ezen a világon.
Mai reggel már hűvös volt,
mivel a nyár most már elmúlt.

A nappalok még melegek,
jeléül a kora ősznek,
de az éjszakák már hűvösek,
és a reggelek sem különbek.

Az ősz napok ím` eljöttek.