Szűz Mária szobra

Odamegyek alkonyatkor

Lehajlok a porba.Bűneimnek terhe alatt

Összecsuklik térdem:

Imádkozzál bűnösökét

Imádkozzál értem.

Megvallom a bűneimet,

lerogyok a földre

Ó ne engedj Szűz Mária

elvesznem örökre.

Szánj meg engem édesanyám

szent kezed nyújtsd felém

Szobrod előtt megfogadom,

hű leszek örökké

VÉGE A NYÁRNAK

Tóth Árpád

Ez már nem nyári alkonyat
Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.

Még titkolják sóhajuk a szelek,
S mint a hancúzó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.

De estefelé hirtelen
Elkomolyodik a világ -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.

Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsóvárgó csúcsukat
Ragyogja be nagymessziről
Valószínűtlen fényével a nap.

"Ne a múltja érdekeljen, hanem az, hogy kivé válik melletted. Hogy szeret, és hogy téged választott. Nem véletlenül a múltja a múltja. Valamiért megvált tőle, elbúcsúzott, maga mögött hagyta, ahogyan azt te is tetted a tiéddel. A boldogság egyik titka talán az, hogy nem hánytorgatjuk fel a múltat, és megtanulunk a pillanatban élni, és azzal foglalkozni. Nem azon agyalni, hogy mi volt a múltban. Egyébként is: felesleges. Megtörtént, elmúlt, az egyetlen dolog, amit szebbé tudsz tenni, a most."
Oravecz Nóra

Varázsecset

Horváth Piroska

Most festek kék, tiszta eget,
vár a papír és az ecset,
fodros felhőn ül egy angyal -
ő az, aki megvigasztal,

vállamra száll, álomport hint,
horizontról visszatekint,
aztán nyílik angyalszárnya,
elrepül a nagyvilágba.

Most festek szép, tarka mezőt,
zöld illatú gyémántesőt,
bíborpipacstenger mélyén,
ott találtam lelki békém,

virágmezőn áll a váram,
vörös szirom benne ágyam,
tücsök elhúzza a nótám,
fenn hegedül egy vadrózsán.

Kavicsokra smaragdmohát...

Berecz Magdolna

Sötét fellegekbe zuhan az ég kékje,
hogy az égi áldást dézsaszámra mérje.
Vörös pecsét virít egy tarka abroszon,
arany fényben izzik rézmozsár a napon.
Lila ködben úsznak a rózsaszín álmok,
sárga irigységből zöld méreg szivárog.
Égszínkék kismadár boldogságot kerget,
barna medve ballag szűk barlangja mellett.
Szivárvány tündököl - ingatag peremén
angyalok hintáznak, a szárnyuk hófehér.

Amikor az ember még csak fiatal,
nem érdekli hóvihar sem, s zivatar,
vígan tekint rá az egész világra,
hideg szél fúj, hó is esik, nem bánja.

Sziporkázik, nevetgél és azt hiszi,
rettenetes sok ideje van neki,
betegség és fájdalom még nem gyötri,
vagy ha igen, gyorsan el is felejti.

Repül gyorsan tíz,húsz,harminc, negyven év,
fordítaná vissza élet kerekét,
mivel a kerék csak előre halad,
néha megtorpan, csak az emlék marad.

Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.

A nappalt még csak jól bírom,
emléked este fáj nagyon.
Arcod ott dereng a falakon,
a hangod szól egy szalagon.
Nem lehet nem gondolni rád.
Mindegy, vállalom vagy tagadom,
de szent igaz, hogy akarom:
nem tudok nem gondolni rád,
nélküled üres lett a ház, néptelen.

Auth Csilla

Szeretnék egy meseerdőt,
olyan álommal szőtt, elérhetőt.
Kis házikót patakokkal,
lágyan formált dús fodrokkal.
Virággal telt selymes rétet,
tücsökhangút, mely dalra késztet.

Elsuhanó pillangókat,
szivárványon hintázósat.
Magas hegyen lágy szirteket,
rajta délceg törzsű fenyveseket,
szélben hajló búzatáblát,
mely égig nyújtja dús kalászát.