Születési időpontja ismeretlen, annyit azonban tudunk, hogy talán Cipruson született. Igen legendás életű szent, azonban a tisztelete csak a 10. században kezdett kibontakozni.
Alexandriában élt, és amikor Maxentius császár (305-312) odalátogatott, halálos ítélettel fenyegette meg mindazokat, akik nem áldoznak a bálványoknak. Katalin a császár elé lépett, és keresztet vetve értésére adta, hogy keresztény. Bátran vallomást tett arról, hogy egyedül az Úr Jézus Krisztust követi, mert a filozófusok és a költők műveinek tanulmányozása során fölismerte e világ bölcsességének hiábavalóságát.

  Katalin napján...

 Árpád-házi Szent Erzsébet (német nyelvterületen gyakorta Türingiai Szent Erzsébet) (Sárospatak vagy Pozsony, 1207. július 7. – Marburg, 1231. november 17.) II. András magyar király és merániai Gertrúd lánya.

   Wass Albert: Hulló levelek

Jártál-e már bükkerdőben akkor,
amikor több madár már nem dalolt,
mikor a hervadás már ráhajolt?
Mikor a messze-szálló nyár nyomán
rejtőzködő szelek osontak át,
s halált susogtak: dér-fehér Halált?
A lelkemen is olyan minden álom,
mint bükkerdőn a névtelen varázs,
mikor deresre sápadt már az ősz,
és hervadás jött, őszi hervadás.
És néha szél jön: könnyes, hallgatag,
nyomán a Csend ijedve megremeg...

Hűvös park, őszi reggelek:

Dér-ittasan leszállingóznak

Valakire

Vörhenyes tölgyfa-levelek.

Valakinek szeme ragyog,

Szórja a levelet marokkal

S cseng a szive:

»Halleluja, szép aranyok.«

Kél a nap s irigyen nevet:

Valaki boldog. Csönd a parkban

És hullanak

Garmadával a levelek.

    Szabó Lőrinc: Őszi fák...

Láttalak, lomb, mikor születtél, fiatalon! 
Mint kívül a gesztenyefák, 
épp oly magas az ablakom: 
az ablakot a kék tavaszban 
zöld ujjongásod lengte be 
s még ráncos volt minden kis leveled, 
mint az ujszülöttek keze. 

Ráncos vagy most is, gesztenyelomb, 
ráncos megint, 
mint bőr vagy öreg papír zörögsz, 
ha a szél megráz odakint, 
de ha fele kincsed lent röpül is 
a földön ide-oda, 
még beragyogsz az ablakomon, 
gesztenyefáim aranya. 

Beragyogsz: ha kisüt a nap, 
ezer meg ezer kis kezed 
egyenkint markolja a fát 
és fölgyujtja a végső perceket: 
gyönyörű vagy!

Radnóti Miklós: ŐSZI VERS 

Menekülj, te szegény, most amikor 
szőllők sárgára érett fürtjeivel 
súlyosul kedved. Ilyenkor ősszel 
hagyd ott a mezőt és az erdőt, 
bársonyos fáid és a bokrok 
melyek alatt a kedvest ölelted 
meghalnak most; a hajló nagy 
fű ahová remegve csókra 
terítetted száraz és sárga. 
Hagyd ott a mezőt, az erdőt 
és gyere a házak közé, a 
városi fák hullása nem oly 
veszejtő: csak az égre és a 
tetőkre ne nézz! mert fáradt 
Madonnák ülnek a házak fölött 
és arcukról dől a szomorúság.

Szilágyi Domokos:  ŐSZI SÉTA

Zsongva-nevetve remegtek a fákon a drága gyümölcsök.

Mint ódon páncélingen mikor átüt a sejlőn

meg-megcsillámló szövedéke a finom aranynak:

borzongó lombok közül úgy kacarásztak elő a

napsugarak. - Mikor elbúcsúztam egy évre tetőled,

roskadtan vajúdó s már szőkés hajkoronájú

régi gyümölcsös: künn a mezőn készült puha ágy a

megszületendő, ring-izmú élet-erőnek.

S ez az igézet gyújtja szememben a fényt, amikor most

járom a megvacogó-fogú, dért váró-fejű várost.