Adjunk bele...

Lesett a szép puha védő takaró,
a tél teljes fényében ragyogó.
Legyen egy emlékezetes jó
telünk építsünk fehér kacagó,

derék kerek szeretet hóembert,
kedv csalogatót a gyermekeknek.
Legyen sok piros pozsgás mosoly,
kicsiny arcukon, énekszó szóljon.

Adjunk bele szívünk melegét,
adaléknak lelkünk reményét.
Nosza rajta gyertek hamar ide,
reggelre készen kell ennek lennie.

Nem is fázunk, hiszen dolgozunk,
mi együtt öröm emléket alkotunk.
Fején ott a sapka, piros az orra,
sál is nyakába, meg nem fázhat.

95 éve születetett  Csanádi Imre...

(Zámoly, 1920. január 10. – Budapest, 1991. február 23)

Költő, író, műfordító, balladagyűjtő; publicista, szerkesztő.

Csanádi Imre és Bagotai Mária gyermeke. 1931-ben Székesfehérváron az Ybl Miklós Főreáliskola diákja, majd 1940-ben a Képzőművészeti Főiskola hallgatója, valamint Győrffy-kollégium növendéke volt, de fél év elteltével abbahagyta tanulmányait. 1941-ben bevonult. 1944-ben hadifogságba esett.

Kun Magdolna: Kifordított szívvel...

Ha némely ember kifordítaná önnön szívét
és meglátná, hogy legbelül
mennyi helyet foglal el a kapzsiság
és milyen kis részt kap benne a szeretet,
elgondolkodna azon,
hogy a képen lévő padon ő is bármikor ott ülhet.
Mert nem az ember az úr, hanem az idő.
Az nem válogat szegény s gazdag között.

Szabó Lőrinc: Esik a hó

Szárnya van, de nem madár,

repülőgép, amin jár,

szél röpíti, az a gépe,

így ül a ház tetejére.

Ház tetején sok a drót:

megnézi a rádiót,

belebúj a telefonba,

lisztet rendel a malomba.

Lisztjét szórja égre-földre,

fehér lesz a világ tőle,

lisztet prüszköl hegyre-völgyre.

Fehér már a város tőle:

fehér már az utca,

fehér már a puszta,

pepita a néger,

nincs Fekete Péter,

sehol,

de sehol

nincs más

fekete,

csak a Bodri

kutyának

az orra

hegye

és reggel az utca, a puszta, a néger,

a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter

és ráadásul a rádió

mind azt kiabálja, hogy: esik a hó!

Csanádi Imre: Doromboló

Fagy kinn, fagy,

hó van nagy,

most ideje, most fagyjon,

akár beleszakadjon,

csak a kályha mormoljon,

vén cirmos doromboljon:

elnyugszunk esténként

édesanyánk meséjén.

Varázserdő

Siklom a már kirajzolt hócsapáson,
a fehér erdőt hangtalan szelem.
Az ismeretlenek nyomát bejárom,
mit már csak alig-alig lát a szem.
A sí-vágányon szállok egymagamban,
minthogyha új országba siklanék.
Fehér erdő simul rám puha-halkan,
s kezemhez ér a fehér sűrüség.
A fák kinyúlnak, és a vad harasztra
a hóköpeny szelíden ráborul.
Kiáltok egyet, és a hang befagyva,
mint holt csilingelés, a csendbe hull.
Még nem lebbenti szét a napsugár a
varázsfüggönyt az alvó fák fölött,
de sejteti a kristálycsillogásba,
hogy vissza tudja varázsolni őt.

Szabó Lőrinc: A tél szépsége

Ugye,szép a tavasz, mikor

rügy születik s madár dalol?

S ha daluk némul, szép, ugye,

nyáron a méh- s a virág- zene?

És nem szép, ha elmúlt a nyár,

hogy a levél, lehullva már,

cipőnk orránál kavarog,

vagy sarkunkban, ireg- forog?

Most tél van, beállt a patak;

sétálgatok a fák alatt:

öles hóban áll mindegyik,

odvukban mókus aluszik,

s bármily kicsiny az ág, a gally,

mindent fehér szirom takar.

Köszöntelek, tél!